A STOMP hosszan tartó sikere immáron tizenkilenc éve bizonyítja, hogy a dobolás egy egyetemleges kommunikációs forma. A zenekar által megformált darabok, tömegekkel tudták megértetni a ritmusok, és az érzelmek kapcsolatát. Mára rajongótáboruk egyre szélesebb, a koncertre járó közönség pedig egyre többször jár vissza különleges egyvelegüket hallgatni.
 
A STOMP előadóinál nem számít a szűkös keret legyen az térben, vagy időben. tizenkilenc évvel ezelőtt egy olyan bemutatót találtak ki, ami a dobolást, mint szakmát közelebb viszi a közönséghez, és olyan egyedi formákban jeleníti meg, ami igen különlegessé teszi az előadást. A színpadon a hagyományos dobverőkön, és bachin kívül a bonyolultabb, ám a hétköznapi életben gyakran előforduló tárgyakat használnak, mint egy szemeteskuka, vagy akár egy öngyújtó. A cél minden esetben éjszakáról-éjszakára a minél tökéletesebb végeredmény.

1955 – bpm 167

A dal az első olyan sláger volt amiben hallható a pop, a country és az R&B, valamint a Sun Records kiadványok közül az első, amit Sam Phillips produceri munkájának köszönhetően több millió példányban adtak el. A dalt a felvétel után két héttel kiadták, és azonnal sláger lett, az amerikai Billboard magazin country toplistáján az első helyet, pop toplistáján a másodikat, amíg a rhythm and blues toplistáján a harmadik helyezést érte el 1956-ban. Az Egyesült Királyságban a Top 10 listába is bekerült.

Számos történet kering a dal megszületése körül: például, hogy a valós élet ihlette egy tánc közben, vagy, hogy a dalt egy krumpliszsákra jegyezte fel Perkins először az éjszaka közepén, meg, hogy a címet Johnny Cash javasolta, vagy hogy a zenekar tagjai mind részegek voltak mikor feljátszották a dalt… Az egyetlen dolog, ami nem eredeti, az a bevezető szöveg, ugyanis ezt már Bill Haley 1953-ban megénekelte „Whatcha’ Gonna Do?” című dalában (igaz „go, cat go” helyett „here I go” a szöveg). A dal sikerét részben a divatnak, részben a szöveg erőteljességének, és a blues formának köszönhette.
Érdekessége, hogy az első két ütem 6/4-ben van, míg a további része 4/4. Ez a megoldás W.S. „Fluke” Holland nevéhez fűződik, és ahelyett, hogy remek hangszerelési megoldásnak találták volna, tapasztalatlannak bélyegezték a zenekart, ugyanis a kiállások a dal többi részében 4/4-ben vannak. A ritmus intenzitását a feszes kiállások is fokozzák.

„Amikor először láttuk Elvist, az volt az első alkalom, hogy valaki olyan zenét játszott, mint mi. Amikor Carl hallotta Elvis első lemezét,  rájött, hogy van keresnivalója a szakmában, ugyanis a zene pont az volt, mint amit Carl csinált.” – Fluke

A „Blue Suede Shoes” hozzájárult a rock and roll megújításához, ezért bekerült a „A Rock and Roll Hall of Fame" legjobb 500 dala közé.

Mike Terrana (Tarja Turunen, Masterplan, Axel Rudi Pell, Wild Circus, RAGE, Yngwie Malmsteen) befejezte harmadik szólóalbumát, melynek a "Sinfonica" nevet adta. Az album 11 híres klasszikus nagyzenekari mű dobbal kísért átdolgozását tartalmazza.

Mike Terrana : "A "Sinfonica" ötlete egy projektre épül, ami a tíz éve elhunyt dobos isten Cozy Powell (RAINBOW, a Black Sabbath, Yngwie J. Malmsteen) megemlékezésére íródott tribute dalon alapul.

"Cozy sajnos tragikus hirtelenséggel, autóbalesetben hunyt el 10 évvel ezelőtt. Ez nem csak a minket dobosokat, de a teljes zenész társadalmat mélyen megrázta. Személy szerint engem is. Éppen ezért úgy éreztem valamilyen zenei formában mindenképp meg kell tartanunk ennek a nagy dobosnak az emlékét.

"1976-ban szerencsére láthattam egy Rainbow koncerten játszani Cozy Powellt Tchaikowsky "1812 nyitányának" különleges dobkisérettel fűszerezett átiratában. Már akkor igen érdekesnek tartottam egy ilyen monumentális zenei mű, és egy modern hangszer együttes próbálkozását."

Két fontos zenekarvezetőt kell megemlíteni, akik nagyban meghatározták a jump blues kialakulását, ők nem mások, mint Lucky Millinder és Cab Calloway. Akárcsak Lionel Hampton, Millinder is alkalmazzta a tapsot, mint ritmikai eszközt, pl: a „Who Threw The Whiskey In The Wall” című dalban. Egyszerre három énekessel dolgozott: Wynonie Harris, Bulmoose Jackson és a gospel királynő Rosetta Tharpe személyében, akik kulcsszerepet játszottak a rhythm and blues ének stílus és hangzás kialakulásában. Rosetta Tharpe az 1930-as és ’40-es évek nagy gospel úttörője volt, aki a spirituális tartalmú szövegeket ötvözte a korai rock jegyeivel. Közös daluk a "Rock Me" (1942) eredetileg egy gospel, városi bluesként elővezetve.
Cab Calloway a ’30-as évek eleje óta sztár zenekarvezető volt. Sikerült neki a jump hangzást olyan énektémákkal ötvöznie, ami igazán populárissá tette a dalokat. Az olyan slágerek, mint a „The Jumpin’ Jive” és a „We The Cats Shall Help Ya” groove alapú hangzása már előrevetítette azt a hangzásvilágot, amit a jump következő nemzedékének sztárjai, pl. Louise Jordan és Roy Milton képvisel.   

Akit főként meg kell említeni a dobok mögött az 1940-es években, mind Cab Calloway és Lucky Millinder mögött az nem más, mint David ”Panama” Francis. Ő volt azon úttörők között az első, aki tisztán látta, hogy a jövő hangzása a súlyosabb shuffle és a backbeat grooveszerű alkalmazása, 60 éves munkássága alatt mindig aktuális tudott maradni, mint dobos.

Önkritika alert!!!

Álljon itt egy videó, ami kevésbé ismert Portnoytól. Talán nem véletlen, de fiával a A7x - nightmare nótáját kalapálják el elég tisztességesen.

Beszélni fogunk még erről a srácról, akárki megláccsa.

Az előző cikkben elkezdett gondolatmenetet tovább fűzve, próbáljunk még többet megtudni a dobtestekről, és azok jellemzőiről.
Első körben a testek átmérőjét és mélységét kell megvizsgálnunk. Minél nagyobb átmérőjű a test, annál mélyebb hangokat tud kiadni dobunk, ez mondhatni egyértelmű. Viszont a dobtest mélysége is jelentősen képes befolyásolni a keletkezett hang mélységét. Minél mélyebb a test, annál öblösebb, átütőbb erejű hangot képes kiadni magából. Ugyanakkor egyik szembetűnő tulajdonsága rövidebb testű rokonához képest, a tompább hangzás érzet. Itt mindenképp számolnunk kell a keletkezett hang két bőr között megtett útjával, valamint a fellépő hang veszteséggel. Na jó, azért nem minden ennyire egyszerű. Későbbi cikkünkben a dob hangolásra is kitérünk. Ami sok esetben szabályokon, és olykor egyéni ízlésen is múlik. Mielőtt túllépnénk ezen a bekezdésen, meg kell említenem, az egyszerű felső bőrös dobtesteket, amik a klasszikus ('60-'70-'80) időkben voltak jellemzőbbek a dobfelszerelésekre. Sajnos ezeknél a testeknél mivel nincs alsó bőr ("ütköző"),  ezért itt érhető el a legnagyobb arányú hang veszteség, és élményvesztés egyszerre. Mára a klasszikus felépítésű (pergő, tom, tom, oldaltom, lábdob) dobfelszerelések gyártásából kikoptak ezek a típusok, és szinte csak alsó/felső bőrös cuccokat lehet kapni.
 

Lelkes, és a rock zenéért rajongó bloggertársunk Sixx virtuális pennájából készült egy jó kis interjú Mikkey Dee-vel.

Mikkey Dee a világ legjobb dobosa, ha ebben valaki kételkedne, Lemmy 1992 óta minden koncerten a fejébe veri. Az alacsony termetű izomgolyó eddig a Sacrifice című nótából bontott ki egy agyzsibbasztó dobszólót, a mostani turnén az In the Name of Tragedy megy át az ő különszámába. Ha valaki a teljesítménye láttán nem akar azonnal dobverőt ragadni, az menthetetlenül be van oltva a rockzene ellen. A koncert előtt három percet beszélhettünk vele.

Fotó: Szémann Tamás

Meg lehet élni a zenélésből? Geoff Tate (a Queensryche énekese) a múltkor panaszkodott, hogy szar a helyzet.

Az, de turnézni kell. CD-t már nem vesz senki, mindenki letölt, jórészt illegálisan, de egy élő bulit semmi nem tud űberelni. A Motörhead mindig is koncertzenekar volt, ha egyszer leállunk, akkor annyi lesz nekünk. Évi több, mint 200 napot koncertezünk, főleg Európában, ezzel azért lehet keresni, nekem elhiheted.

Ezen a turnén milyen régi nótákat toltok? Lesz a Bomber?

Azt pont nem játsszuk ma este, de ismered a zenekart, minden koncerten más a setlist, kicsit mindig változtatunk, mert így érdekes nekünk is és a rajongóknak. Lesz ma is pár meglepetés, de nem árulom el őket, nézd meg a bulit.

Többi a Zindexen olvasható.