A STOMP hosszan tartó sikere immáron tizenkilenc éve bizonyítja, hogy a dobolás egy egyetemleges kommunikációs forma. A zenekar által megformált darabok, tömegekkel tudták megértetni a ritmusok, és az érzelmek kapcsolatát. Mára rajongótáboruk egyre szélesebb, a koncertre járó közönség pedig egyre többször jár vissza különleges egyvelegüket hallgatni.
 
A STOMP előadóinál nem számít a szűkös keret legyen az térben, vagy időben. tizenkilenc évvel ezelőtt egy olyan bemutatót találtak ki, ami a dobolást, mint szakmát közelebb viszi a közönséghez, és olyan egyedi formákban jeleníti meg, ami igen különlegessé teszi az előadást. A színpadon a hagyományos dobverőkön, és bachin kívül a bonyolultabb, ám a hétköznapi életben gyakran előforduló tárgyakat használnak, mint egy szemeteskuka, vagy akár egy öngyújtó. A cél minden esetben éjszakáról-éjszakára a minél tökéletesebb végeredmény.
 
"Egy ilyen hosszú ideig folyamatosan futó produkciót, nagy kihívás állandóan frissen tartani" jegyzi meg a STOMP produkció vezetője Paul Botchis. "Miközben nézed és hallod az előadást oda kell figyelni, hogy olyan produkciós elemek mint a fények, és a hang teljesen belesimuljanak a közegbe, vagy a díszlet amit állandóan ütnek ne tűnjön szétvertnek, kopottnak. Rossz érzés lenne, ha az előadás végeztével a közönségből kérdezgetnék, 'Vajon az a fal meddig bírja? Eléggé lerobbantnak tűnik'."

"Mindenki számára, aki már járt egy STOMP koncerten akár például itt New Yorkban (vagy akár San Franciscoban, Austinban, Texasban, Varsóban, illetve épp itt Budapesten), már láthatta a különleges formályú torony színpadunkat ami inkább hasonlít egy régi, lepusztult, és elhagyott roncstelepre. Az Ipari hatás lényeges eleme a show-nak. A koncert kellékeiként az előadás alatt szinte megelevenednek. Állandóan rázkódik, megállás nélkül ütik, rúgják, hordóval dobolnak rajta. A lecsupaszított ipari környezet még inkább felerősíti a tiszta játékot, a STOMPBAN játszó számtalan művész kiváló előadását. Bár tény, a díszlet kopottas illúzióját, fémes megjelenését fenntartani egy teljes főállást kíván. Azóta tudjuk, ez a díszlet többet kap egy hét alatt, mint bármely másik átlagos előadás egy évtized alatt."
 
"A művészeink olyan emberek, akik képesek a Stomp előadását megtölteni élettel. Reflektorfényben élt életüket olyan ritmusokkal szövik át, ami egy hétköznapi seprűvel, felmosóval, és egy újsággal is előadhatóvá válik. A sorozat eredeti angol ötletgazdái, Steve Cresswell és Luke  McNicholas, egy folyamatos, állandó figyelmet fenntartó produkciót hoztak létre, és központi elemként a ritmust, ritmusérzéket, a táncot, és a csapatmunkát helyezték el. Ezt a jól összehangolt gárdát számtalan háttérember segíti a megdöbbentően szűkös színfalak mögött."
 
"Azok az emberek, akik már jártak STOMP meghallgatáson, sokszor említik, hogy a dobolás és a tánc együtt egy nagyon kemény fizikai munka. Valójában se nem tánc, se nem dobolás." "Azt hiszem aki részt vett ebben a produkcióban valaha is, az nem mint dobos, vagy mint táncos azonosítja magát, hanem mint egy igazi STOMPER" állapítja meg Stephanie Marshall, aki 1994 óta tagja a New York-i társulatnak. "Ehhez sok különböző szempontot figyelembe kell venni. A jelenet mozgásait elemezni kell táncos szempontból, és mindezt ötvözni kell a dobolással is. Valójában ez egy hibrid állapot. Nem nevezném magam dobosnak, de sokkal többet tudok, és könnyebben játszom most, mint akár 5 évvel ezelőtt."
 
"Ez az állapot annyira szélsőséges, hogy nem tudok nevetni rajta" teszi hozzá Botchis. "A szereposztásban vannak dobosok, táncosok, színészek. És akad olyan néző, aki épp látta a műsort, majd lement meghallgatásra, mert azt gondolta az mennyire király, meg laza, és ezt bárhol a világon képes lenne csinálni. A helyettesítésre első körben hat-nyolc hétnyi kemény próbára van szükség, amivel kedvére teszünk mindenkinek, hisz más show-ban ez maximum két hét szokott lenni. De mi itt egy üzlettel foglalkozunk, ahol mindenki egy csavar a teljes gépezetben. Nem engedhetjük meg, hogy valaki kárt okozzon a produkciónak, másnak, vagy akár önmagának."
 
"Bár a társulat tagjai a próbák végén egy precíziós, pontosan időzített, akrobatikus képességeket megközelítő mozgással fognak rendelkezni,ám ez közel sem olyan ijesztő, mint amennyire látszik. Az új dolgokra nyitott hozzáállással mindenki megteremtheti magának a második esélyt, hogy igazi STOMP tagként saját útján induljon el."
 
A STOMP céges folyamatai lehetővé tették például Marshall számára, hogy egy másik oldalát is bemutathassa. Immáron nem csak mint kitűnő előadóművész, hanem mint próbákért felelős vezető táncos is dolgozik a cég más szintjein is. "Egy barátom STOMP tag volt 1994-ben, és az Ő javaslatára próbáltam ki magam" emlékszik vissza. "Alapvetően én táncos-színésznő vagyok, de mindig is érdekelt a ritmus. A bátyámnak volt egy dobszerkója amikor még gimis voltam. Így 13 évesen csak egy titkos vágyam volt, hogy egyszer én is dobos lehessek."
 
"És amikor eljött az idő, hogy STOMP meghallgatásra menjek, akkor szinte rettegtem. Azt vártam, hogy sokkal dob orientáltabb lesz a vizsga, és ettől teljesen berezeltem. Az első sikertelen felvételi után nem futamodtam meg, hanem még többet gyakoroltam, hogy a második megmérettetésre készen álljak. Természetesen a következő meghallgatást sikerrel vettem. Viszont elég sok olyan ember láttam aki az első esély után feladta. A felvételiztetők között pedig vannak igen jó szemű emberek, akik egy kezdetleges állapotban is képesek felfedezni a tehetséget."
 
Sok olyan külső tényező is közrejátszhat abban, hogy egy leendő STOMPERT miért hívnak vissza egy elbukott első meghallgatás után. "Előfordul, hogy egy korábbi meghallgatás során egyfajta szerepre kerestünk embert," mondja Marshall. "Viszont lehet, hogy ez a valaki tehetséges, és akár képes lenne egy másik szerepet eljátszani. Ezen felül fontos tényező a nyugodtság. Olyan embert sokkal könnyebb instruálni, aki már hosszú idő óta jár meghallgatásról, meghallgatásra. Náluk észlelhető egy belső rutin. Képesek olyan részleteket is beépíteni a mozgásukba, ami egy új jelentkező esetén viszonylag ritkán tapasztalható. Ezen jelöltek kitartását igen nagyra értékeljük."
 
Végső soron ésszerűnek tűnik az a megengedő felvételi eljárás ami a STOMP keretein belül folyik. A produkció hosszútávú sikere ezen a stratégián múlik. "Azt hiszem, ez a folyamat minden szempontból igazságos" mondja Marshall. "A meghallgatások nagyon nyitott légkörben zajlanak. Lehetővé tesszük a jelentkezők számára, hogy saját nézőpontjuk szerint közelítsék meg a darabot. Bár minden szereplő mozgása előre meghatározott, azért van lehetőség az improvizációra. Ezzel is esélyt adunk a jelöltnek a megnyílásra. Mivel igazi egyéniségeket, karakteres személyiségeket keresünk, ezért elsősorban nem a tökéletes játék a legfontosabb. Minden esetben azt vizsgáljuk, hogy az adott személy mennyit tud hozzáadni a produkcióhoz, mennyire képes beilleszkedni ebbe a közösségbe."
 
Amint azt fentebb Botchis megjegyezte, ha valaki belépett a szerencsés kevesek közé és STOMPERNEK mondhatja magát, azoknak a tanulás tovább tart mint más produkciókban. Az első periódus után újabb minimum 3-6 hét vár a jelöltekre, attól függően mennyire gyorsan tanul az illető. A szerencsés fickó vagy lány több jelenlegi-, és ex-tagtól kap felkészítő órákat. Az új tagokat a két alapító McNicholas és Cresswell is megnézi. A felkészítő csapatnak az a trükkös feladata, hogy az ifjú tagoknak megtanítsa, hogyan lehet a leggyorsabban bejutni a hét emberből álló tartalék csapatba anélkül, hogy a teljes felkészítést elvégezték volna.
 
"Minden számnak megvan az egyedi kötött ritmus kombinációja, egyensúlya, lábmunkája. Előfordulnak olyan táncelemek is, ahol mint egy harcművész kell mozogni. Ezek a koreográfiák egyedileg nekünk készültek, ami minden más Broadway darabtól megkülönböztet minket. Higgyék el, egy ilyen lépéssorozatot elsajátítani kivételesen nehéz. Különösen nehéz például "Poles" elnevezésű darabunkban, ahol egy seprűnyéllel a művészek egymással küzdve próbálják meg területüket megvédeni. A lépéskombinációk úgy lettek kitalálva, hogy az STOMPEREK állandó mozgásban legyenek, miközben kanyarognak, és folyamatosan vívnak egymással."
 
 
 
 
Igen a "Poles" volt a legnehezebb megtanulni," erősíti meg Marshall. "Egyesek trükkösebb, mint mások, mert pontosabban tudják, hova fognak ütni, mekkorát, és ettől még nyilvánvalóbbá válnak az egymás közti különbségek. Ebben az esetben, nem is elhanyagolható a sérülés kockázata a lendülő botok miatt. Ez az a helyzet, ahol a csapat együttes hozzáállása a legfontosabb. Nekik kell bízni a másikban, és tudni, hogy a színpadról is együtt jönnek le."
 
"A nagy fizikai igénybevétel miatt a Stomp itt New Yorkban ténylegesen 16 fővel dolgozik. Ez a teljes előadói létszám kétszerese minden este. Ily módon, állandó rotációban, egyenletes időközönként követik egymást az emberek a színpadon. Minden embernél arra kell figyelni, hogy egy héten hat napnál többet ne játsszon. Ügyelni kell arra, hogy minden STOMPER jól kipihenhesse magát, és, hogy megakadályozzák a szellemi és fizikai kiégést."
 
Míg az előadók teszik a dolgukat, a közönség pedig minden este beül az előadásra, közben egy hasonlóan intenzív tánc folyik a színfalak mögött. Botchis mellett a szigorú ügyelő Lucy Thurber irányítja a munkát. Ők ketten gondoskodnak a STOMP mindennapi sikeréről a színfalak mögött. "Ez is egy koreográfia," említi Botchis, aki még nem látott erőlködést emberei között "úgy kell csak tenni, mint egy repülés irányító."
 
Botchis és Thurber minden nap megküzd a színház adta kihívásokkal is. A színpad impozáns 16"x 22" méretei mellett, sajnos pár problémával is együtt kell élniük. "A színfalak mögötti rész eléggé apró," mondja Botchis. "Az Orfeum egy régi típusú színház. Autók még nem túl gyakran jártak akkoriban amikor épült, így a színészek is csak egy bőrönddel jöttek játszani. Ez nekünk mindenképp hátrány, mivel csak egy kijáratunk van, és a teljes színpad pedig pont olyan széles, mint a közönségtér."
 
Olyan szorosan voltak, hogy a STOMP megalakulását követő időkben a "Q tips" számot a szűkösség miatt ki kellett venni a műsorból. A szám közben pár másodperc alatt úgy kellett manőverezni 12 olajoshordót, hogy azok a színház hátsó udvarába guruljanak ki. A hátsó udvar telekszomszédja viszont egy Tibeti étterem. Amikor meglátták, hogy a színpadról hatalmas hordók gurulnak kifele, egyenest feléjük, hát nem voltak túl boldogok tőle. "A darab jó volt, de így még jobb, hogy kivettük." Emlékszik vissza Botchis.
 
21 szám, 100 perc minden este. A backstage minden nap küzd, különösen ha új szám kerül a színpadra. "Ha új számok jönnek, én mindig találkozom Luke-al és Steve-vel, és átbeszéljük, hogyan is csináljuk. Több olyan hordós élményt nem szeretnénk. Éppen ezért minden mozgást leírunk, és többször átbeszélünk" magyarázza. "Ezt úgy kell érteni: "A teljes jelenetet leírjuk papírra, készítünk belőle egy hozzávetőleges időtervet. majd az első próba után feltesszük a kérdést: 'Meg tudjuk csinálni 30 másodpercben?'."
 
"Az elemek mindig ugyanazok: tér, idő, és az anyagok. Eddig még nem volt olyan amire azt mondtuk volna, 'nem, ez nem illik ide.'"
 
Amint egy új eszközt a mindennapi életből hozzáadtak a bemutatóhoz, Botchis átbeszéli az érintettekkel a kötelező lépéseket. "Eddig minden eszközön módosítottunk valamit", mondja. "Egy seprűnyél éppen nem egy seprűnyél. A korábban említett rudakat, például becsomagoljuk papírra, hogy az ütéskor kicsapódó szilánkok, nehogy balesetet okozzanak a nézők között. Hasonlóképpen a Swan Vesta produkciónál (egy angol gyufa márka) a pöccintés közben a dobozukban a gyufaszálak darabokra eshetnek. Ezért kapnak egy tengervizes áztatást, mielőtt játszanánk velük. Ez is egyike a szükséges intézkedéseknek, hogy senki ne sérüljön meg."
 
Annak bizonyítására, hogy valóban van a STOMPBAN tudomány, most megtudjuk milyen is az igazi Backstage. Az előadás este 8:00-kor kezdődik. A teljes csapat úgy kb. egy órával korábban érkezik. Mivel ez egy jól működő mindennapi gépezet, ezért a szereplők villámgyorsan átöltöznek, és máris a darab kritikus részeit gyakorolják össze. 
 
A STOMP idegközpontjában e közben pörög az élet. Sok hordó, vödör, mosogató és seprű szegélyezi az apró területet. A feljárók, létrák, lépcsők pedig mind egy központi térbe torkollik, ahonnan az öltöző is. Egy kis videó monitor lőg a levegőből, ahonnan Botchis és Thurber irányítja az épp színpadra lépő előadót.
 
A lista a falra ragasztva nem csak az összes számot jelzi, hanem az összes elemet is ami az adott részhez kell, a következő szöveggel: "... Seprűk...gyufák...Kesztyűk, és talpak...kefék/szemetesek...mosogatók...pumpák...felmosók...botok...spaklik...boros üvegek...öngyújtók...rugók...újságok...kosárlabdák...filterek...sétapálcák/hordók...táskák...műanyag hordók...taps."
 
Folyamatosan figyelni kell, hogy az ember hova áll a színpad mögött, mivel tőbb nagy fém mosogató (víz nélkül) is elfoglalja a közlekedő helyet. Az előadás pedig úgy kezdődik, hogy észre se lehet venni. A nyolc STOMPER -  Anthony Johnson, Anthony Morris, Maria Emilia Breyer, Mindy Haywood, Peter-Michael Marino, Stephanie Marshall, MikelPariS, és Henry W. Shead, Jr. - felkap egy-egy seprűt és máris kezdik játszani első számukat.
 
Sajnos balesetek is előfordulnak az előadás alatt. Egy meghúzódott boka, kificamodott váll, és kisebb-nagyobb ütközésekből eredő horzsolások szinte minden este előfordulnak. De erőt merítve a többi táncosból, a sérült emberek fájdalmuk ellenére is próbálják végigjátszani a darabot. Egy-egy rész között mint egy megbolydult méhkas ugrálnak keresztül a kábeleken, kikészített eszközökön, és egymáson. Rakják le, és veszik fel az új eszközöket, és már futnak is fel a létrán az állványra, vagy át a hátsó feljáróhoz, vagy a színpad oldalához, hogy tovább szórakoztassák a megjelent nézőket.
 
A "mosogatók" szám alatt, nyakukba rögzített fém ipari mosogatókkal sétálnak ki a szerencsés STOMPERek a színpadra. Majd törzsi botokkal játszanak. Ennél a résznél már a backstage-ben elkezdenek játszani így nyújtják meg a kíváncsiságot a nézők között. A "Zippo" szám pedig teljes csöndben és sötétségben játszódik a hallgatók előtt, mivel csak így lehet élvezni az öngyújtók halk kattogását a színpadról. A legnagyobb mégis az a jelenet, amikor olajoshordókkal a lábukon sétálnak be a színpadra.
 
 
 
Az este előrehaladtával egyre gyorsabb lesz minden. A backstage-ben jól látható, hogy mindenki tudja a dolgát. A gépezet olajozottan működik, hibázás szinte alig van. A végső szám után a megérdemelt vastaps mindenkiben elégedettséget szül. Igen ezért érdemes élni. "Ha már csak egy ember is képes tüzet gyújtani a nézőkben, már megérte végigcsinálni a teljes koncertet," Mondja Botchis. "Hibázunk Na és? Ez nem egy film. Ettől csak élőbb lesz egy koncert. közönség pedig kíváncsian várja, hogy is fogjuk megoldani az adott problémát." 
 
A a STOMPEREK, és a kiszolgáló személyzet elhivatottságától nőtte ki magát ekkorára a produkció. A fejlődés pedig sose áll meg."Néha nézem a showt, és már nem emlékszem, mit tettünk korábban" mondja Stephanie Marshall. "Minden tiszteletem az előadóké, és alkotóké. Nagy ötlet volt kitalálni ez a produkciót. Gondoljunk bele, emberek kidobnak mindenféle számukra használhatatlan eszközt, amit mi egy sajátos formában visszahelyezünk a köztudatba. Ennél nincs is szebb gondolat."

forrás: DRUM! Magazine 2001 szeptember-október