Nem kenyerem mások tollával ékeskedni, és lehet, hogy kritikában se vagyok valami egetrengető, ám mégis első alkalommal - a még kezdetekkor beígért - koncertbeszámolót írok ide a dobklinika oldalára, mivel egy zenész szakmailag is igen fejlett sok végtagú dobos óriásról beszélünk, aki nemmás mint Mike Portnoy.

Bár hónapokkal előre lehetett tudni, hogy érkeznek a ProgRock koronázatlan királyai, ám mégis meglepetésként ért engem, hogy be merték vállalni a BS-t (Sportarénát). Ennek örültem, de így utólag kissé bénán hatott a sok feketébe öltözött metál rajongó a piros műbársony székeken. Ettől függetlenül hurráoptimizmus uralkodott rajtam, hogy na végre újra kis hazánkban köszönthetjük a zenész fenoménokból álló ötösfogatot.

A koncert napja is igen érdekes volt (családi szülinap + meló), de ettől függetlenül izzadó tenyérrel vártam a DOORS OPENING előzenekart ( :) ), majd a Cynic-et, és végül a DT-ört. A koncerthelyszínen az édibédi-tüncimünci hoszteszcsajok olyanok voltak mint trabanton a sportkormány, de ettől függetlenül elfogadtuk, hogy itt ez a trend. Jellemzően a zenekar koncertjeire is inkább a konzumrock rajongók látogatnak el (jegyárakat látva ezen nem is csodálkozom). Jó, hogy letudtam ezt a mellékzöngét is, mert különben enyhén zúgó fülemet (erről majd később) sose teszem ágyba.

A jó indulattal is csak 3/4 házas koncertteremben a kezdéskor kis csúszással színpadra lépő zenekarok tudásukhoz hűen takkjelre hagyták abba a koncertet, és este 11- kor a programunkat letudva mérhetetlen nagy űrt, és egy darabkát a lelkünkből hagytunk ott a koncert helyszínén.

Elsőnek a húrok közé csapó CYNIC nem meglepő módon vastag jazz, psicho, és Black metál elemekkel opponáló masszív gitár és ritmusközpontú progresszív metál zenével köszönt be hozzánk.

Olykor világosan kivehető volt zenéjükből az akarat, hogy valami olyat akarnak létrehozni, ami mérhetetlenül komplex, összetett, és magának a tételnek a lejátszása is merő sportteljesítmény. Az engem nagyon is a Watchtowerre emlékeztető gitártémák nem tudtak annyira lekötni. Lehet az olykor klisébe forduló 5-7/8-os tempók, vagy az állandóan a lassú-depresszív-gyors témák váltakozásának sémája miatt, vagy az olykor dekoncentráltságot okozó intro és outro betétek tették, de a 3/4 óra alatt kevés olyan rif volt amire azt tudtam volna mondani, na ezért mindenképp veszek ott helyben egy CD-t a zenekartól. Biztos én vagyok a hibás, de egy ilyen zenét sötét szobában fülessel, egy korsó sörrel a kézben kell először meghallgatni, hogy értsd, felfogd a különbséget. Higgyétek el, ezt fogom tenni, amint túl vagyok ezen a héten. A CYNIC dolga végeztével amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. A roadok pedig, mint szorgos méhkas pakolták át a színpadot az est főműsorának a New York-i isteneknek, a Dream Theaternek.

Az átvezető alatt néha-néha hátranéztem a keverőshöz (ott álltam) és látom, Frenreisz Karcsi bácsinak ismét sikerült elnyernie ősöreg 61 csilliómillió sávos analóg atomreaktor keverőpultjával az előzenekar keverőse kitüntető címet. (Megjegyzem, a CYNIC-nek és a DT-nek külön hangmérnökei voltak. A CYNIC technikus embere (tipikus geek fej) pedig jó ha 4 sávot használt a magyarok YAMAHA keverőjén, miközben a mi nagyrabecsült Frenreisz féle technikusunk pökhendi arcal vizslatta amerikai hangmérnök barátunkat. A DT-nek atomreaktor helyet, elég volt egy HItech 32 sávos kütyü is, ami egészen jól hasított még ebben a közepesen nagy koncertteremben is).

A várakozás pedig véget ért. Mike a már tőle megszokott 3 lábdobos TAMA cájgján küldte a tempót, Petrucci a létező összes formájú és hangzású 7 húros gitáron megpróbált legalább egy hangot lejátszani, Rudess bácsi szokásos pörgő keyboard álványán túl bemutatta egy szám erejéig fingerboardját is, míg John Myung ismét egy darab 6 húros basszusgitáron tolta végig a koncertet.

A srácok ütős koncertkezdéssel indultak. Egy zenei visszaemlékezés jellegű Intró után (fel-fel tűnt hangfoszlány formájában szinte az összes DT album egyik-másik sikeres nótája), majd lehullt a lepel és a 20 éve dübörgő álomszínház ismét hazánkban játszott.
A koncert alatt felcsendültek olyan klasszikusok mint a Pull me Under, misunderstood, erotomania-voices páros, caught in a web, nightmare to remember, vagy egyvelegben a metropolis Part I.-learning to live-change of seasons, és még jó pár nóta ami az élmény hatása alatt most marhára nem jut eszembe (aki esetleg szintén ott volt, és jegyzetelt kérem írja meg kommentben, ígérem kijavítom a posztot). És ennyi. Estem ámulatba, döbbenetbe, és álltam mint hugyos gyerek a vécé előtt majálison. Ha azt kérdezik tőlem, hány pontot adok erre a koncertre a képzeletbeli 10-es skálán, akkor jelentemcsókolom kb. 7 pont jár ezért a vacsoráért. Tehát tömören: Jó volt, bár részleteibe menve nem ezt mondanám.

Kezdjük ott, hogy ismét sikerült kliséket puffogtatni, és számtalan (saját élményem, környezetemben hallható beszélgetések, barátaim megjegyzése alapján) a zenekar már megint játszott egy jót, de nem hozta el nekünk a katarzis élményt. Nálunk egy jó próba már képes felszabadítani a hormonokat, de a DT ezt most nem adta meg nekünk. Egye fene, egy több tucat állomásos koncertturnén ne várjuk a zenészektől, hogy mindig a legtöbbet nyújtsák (aztán persze a fene se tudja, lehet nekem nem elég belőlük soha). Ha kérdezitek melyik nótákat kellett volna még játszani, talán az under a glass moon, a take the time, vagy például a honor thy fater is szereplne a listámon.

Másodszor megemlíteném Petrucci, és Rudess együttjátékát a grand finale alatt amikor is a metropolis Part I.-learning to live-change of seasons egyvelegbe belekevertek egy jókora szóló párost is. Volt itt minden mint a búcsúban. Tapping, virga, fingerboard, szájtátogatás, és őrült tempó, ám megint csak csalatkoznom kellett. Petrucci és Rudess fenomenális tudása olykor mint a partról visszaverődő hullám oltja ki egymás, és üresbe folyó frázisokká válik az amúgy igényes tudás mögé csomagolt végtelen számú gitár és zongora skála. Mindezt úgy mondom, hogy makszimális (igen ksz-el) mértékben elfogadom, hogy hangszerükön igen is tudnak játszani.

Portnoy úrról tudjuk, hogy évről évre egyre lustább, és szomorú ezt bevallanom, de egyszeri hallgatásra is játszhatóvá tette dobolását, ami a when dream.., images..., liquid tension... vonulat után nagyon kétségbeejtő. Bár bátor tett volt tőle a death metálos sebességváltás egyik másik új nótában, de ettől még korai énjét meg sem közelíti technikája (én örülök neki, hogy most nem szólózott).

Rudess-sel nekem a Dream Theater egy teljesen más dimenzióban mozgó zenekart jelent. Korábbi szintisük Kevin Moore játéka számomra sokkal kísérletezőbb és egyedibb volt, mint Rudess komolyzenei múlttal megfűszerezett pszichedelikus énjének kettőssége, ami így a DT zenéjét egy jobban beskatulyázható zenévé tette.

És a szürke eminenciás John Myung aki ismét jót játszot... és isten igazából ennyi. Ő nekem mindig is egy megfoghatatlan valaki volt.

Egyedül LaBrie volt az akiért érdemes volt még szurkolni, bár a zeneközpontú számok miatt sajnos sokszor le kellett mennie a színpadról.

Végezetül két dolog ami igazán furcsa volt számomra. Egyrészről a koncert hangereje. Doboktól gyötört fülemnek igen kedves hangerővel szólt végig mindkét zenekar, ami nagy boldogság számomra mivel holnap ugye munkanap van. Másrészről kissé zavaró volt, hogy a koncert cakk-pakk nettó 2 óra alatt lenyomta a zenekar. Ami lehet, hogy épp elég, ám ha azt nézzük, hogy a koncert végével olyan érzésünk volt többünknek mintha az utolsó levegő belénk szorult volna akkor az már nem is olyan jó dolog.

A koncert lezárult és mindenki indult haza mint jókisdiák az úttörőtáborból. A koncertteremben mint riadólámpa csapták fel a villanyokat és esélyt sem adtak a közönségnek, hogy hátha még kicsikarhatnak a srácokból egy ráadás kettő nótát.
Elmúlt az állom. Esküszöm mint a szüzességem emléke szált el úgy a ma este.
Szeretnék újra álmodni! Asszem Ma train of thughtra alszom el.