Mennyire igaz a fenti cím? Mi sem tükrözi jobban, hogy július óta már az összes -jó előre- legyártott cikkem kifutott. És azóta semmi. Nagyon sok minden történt velem/velünk a blog indulása óta, ami olykor keserűséggel, és sok-sok örömmel járt együtt. Szakmailag sokan megerősítettetek minket, hogy jó úton haladunk, és tartsunk ki. Sokan pedig irigykedve néztek minket, hogy már megint posztoltunk valami nagyon érdekeset.

Az elmúlt időszakban párszor megfordultunk az index.hu címlapján, és számtalan igen jól sikerült bejegyzés is íródott sok, nevét nem vállaló dobos barátom keze nyomán. Innen is köszönöm hozzájárulásukat. Sajnos mára egyedül maradtam. de vannak jelenleg is lelkes jelentkezők akik szívesen kiveszik/kivennék a részüket a blog írásában. Nem titkolom. Nagyon nagy falat amivel foglalkozunk, ráadásul folyamatosan billegünk a bulvár férchírek, és a komolyan megírt, szakmailag megkérdőjelezhetetlen cikkek között, ami sokáig igen nagy dilemmát okozott nálam. Mára viszont eljutottam odáig, hogy mivel napi szintű DOBOS orgánum nagyon kevés létezik a honi piacon, ezért igen is van létjogosultsága a blognak, és a rengeteg reményteli szerzőnek.
De tovább megyek. Szomorú vagyok attól, mert nem tudok mindig itt lenni. Mert menetrendszerűen mennek el mellettem a jobbnál jobb témák, és én csak itt ülök és fuldoklok a rengeteg rám váró feladattól amit a mindennapi élet is a vállamra tesz.
Mindemellett Vigadok, mert az élet furcsa fintoraként megint egy olyan ciklus előtt áll saját zenei karrierem, ami egy nagyon nagy lökést adhat a blog folytatásához (és remélem a többi feladat is megoldódik ezáltal hamarosan).
Nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy bezárom a blogra az ajtót, és mint egy ezeréves kőkeresztet az út szélén, meghagyom nektek drága látogatók. Ám a fent leírt vigasság okán félre is dobnám a tipikus Magyar depressziós énem, és koncentrálok a célra ami számomra a mindennapok része már 24 éve: a DOBOLÁS.