Megvolt. Haladjunk tovább... Nincs itt semmi látni való!
Egy kicsit meghaltam... Hát ezt kapom 25 évnyi szerelem után? Hát ezt érdemlem én? Pedig esküszöm a hét tenger ördögére, nálam megbocsátóbb embert ritkán hord hátán a Föld. Megbocsátottam a Falling into Infinity túlproducált hangzásvilágát, elfogadtam, hogy elfáradtak és már nem tudnak megújulni az Octavarium után (igen, szar lett a Systematic Chaos). A Black Clouds csak kliséhegyekből lett összetákolva, épp ezért nem is vártam túl sokat a következő Dramatic Turn of Events-től sem. Én hittem, hogy a MI Mike Portnoy-unk távozásával teljesen más irányt vesz a zenekar és a sorban következő saját név alatt megjelent albumuk tökéletes tükröt fog majd nyújtani a kétkedőknek. De a Dream Theater nem egy megalkuvó bagázs!? A tagcsere-, és két feledhető év után itt is az új album, hipp-hopp.
Be kell vallanom, pontosan tudom honnan ered az egyre inkább viszolygásba torkolló friss Dream Theater lemez hallgatásaim.
Ez akkor most pontosan melyik album is? Ha nem lenne felcímkézve, akkor bármelyik korábbi teljesen középszerű DT album is lehetne akár. A legnagyobb baj, hogy nem csak a színtelen hangzás és a már unásig hallgatott tipikus Dream megoldások viszik el a gondolatot inkább a fűnyírás, kutyasétéltatás irányába, hanem a sablonos koncepció, hogy alkossunk megint valami nagyot. De most olyan nagyot, annyira progresszívet, hogy az már lex-rex-ex-flexprogresszív izébigyóvá váljon. Művelt alkoholistaként tudom; olykor a kevesebb néha több is lehet, ha ismerem a saját határaimat. Én tudom. Szegény DT még nem. Megint egyetlen rövidke időpillanatba képesek voltak a létező legtöbb riffet, legszélesebb hangzásvilágot, és legtöbb akkordmenetet belepréselni, ami olykor már annyira tömény, egysíkú, hogy inkább rezzenéstelen arccal nyomom meg a ne(ksz)t gombot virtuális lejátszómón.
Szar ezt leírni, de ez van.
Tételesen sorolom is mindjárt:
A False Awakening Suite beteg színházi felhangoktól burjánzó intró jellegű maszlagja olyan tájidegen még ezen album esetében is, hogy inkább apró tű hegyével karcolnám ki minden adathordozóból. A "mű" minden meghallgatásáért külön fizethetne nekem Jordan Rudess. A nevet nem véletlenül emeltem ki. Eleve frászt kapok az ötlettelen keyboard effektjeitől és sematikus tekeréseitől, de ez a viccnek szánt valami, már annyiféleképpen elhangzott különböző lemezeken (külön ide sorolnám a Rudess Morgenstein projectet is), hogy elpazarolt időnek érzem ezt a közel három percet.
Kezdték volna inkább egyből a The Enemy Inside nótával. Igen, be kell vallanom, hibáival együtt is az egyik legjobban sikerült tétel az albumon. Persze, ha igazán szarrágó akarok lenni, akkor a refrén és az azt követő bridge klisé azért elhangzott párszor más számokban is korábban. De ne legyünk annyira kőszívűek, és vájt-fülűek. Nem volt véletlen tehát, hogy ezt a dalt promózták be az új lemezről.
A következő The Looking Glass eszembe juttatta, miért is szerettem bele anno a DT-be. Jó arányérzékkel egyensúlyoznak a gazdag szellős gitártémák, az egyszerű akkordbontások-, és az olykor motívum jellegűre egyszerűsített, nem túlszínezett billentyűfutamok között. A basszusgitár enyhén torzított, túlvezérelt hangja egyből a When Day and Dream Unite számait juttatta eszembe. Azt gondolom ez A Dream Theater!
Az Enigma Machine egy, az Octavarium album utáni időkből származtatható, nagyon is tökéletlen, de technikailag briliánsan kivitelezett instrumentális nóta. Nem tudom egy szinten emlegetni az Erotomania gazdag, ám mégis egyszerűségében tökéletes egységével. Ha igazán koncept album lenne, mondanám, a The Looking Glass után egy Ytse Jam jellegű dal illet volna ide.
Az előző nóta mélypontja után, mint egy utolsó lélegzetvételért kapkodó fuldokló, húz fel a The Bigger Picture. Különösen kiemelném az utolsó 2:30 percet. A nóta outrojaként egy nagyívű motívumba sűrítették bele a szám összes erejét. A téma lezárása sajnos ismét ismerős lehet korábbi dalokból, de az instrumentális szerzemény után felüdülés ez a középszerben megmártózott koncepció.
A Behind The Veil a lemez másik erős szerzeménye. A 6:53 perc úgy elrepíti az embert, hogy szinte eltévesztjük az irányt a Földre érkezésünkkor. Köszönjük Jordan, hogy nem nyúltál bele annyira.
A Surrender to Reason egy tipikus Dream nóta. Nem jobb akármelyik album hasonló gyertya gyújtogatós, melankolikus, középtempós nótájánál (Egyből a Finally Free jutott az eszembe. De talán pont ennek a másolata a Surrender...). Ezért egynek pont jó. Ettől nem fogom kivágni a lemezt a szemétbe.
Egy Another Day és Take Away My Pain utánérzetű nóta az Along For The Ride. Amikor meghallom Rudess fos hangzású billentyűszólóját, már rántom is ki a fülhallgatót a fülemből. Pedig tudom, nem fekhetek le ezzel a hanggal a fülemben. A késői 70', korai 80' évek Magyar ifjúsági filmjeiben rendszeresen hallható vicces jellegű szintihangtól kiráz a hideg. Bár ennél még van lejjebb is.
Az Illumination Theory az új sorlemez Change of Seasons-e.
Majdnem jól kezdődik, de minden elromlik az ötlettelen Hammondozástól, a tipikus Jordan Rudess fémjelezte hangzástól, a Petrucci jellegű kemény, technikás, erőltetett tört gitár riffektől, és az ezek alá simuló - olykor alárendelt szerepbe tolt - ritmusszekciótól. Nagyon vicces (egyben szar is) a 6:00 perc körül kibontakozó csináljunk valami igazán progresszívet jellegű, rifkupac. Ó anyám... Adjatok két pofont mert elájultam.
Ami eztán jön azt nem értem. Biztos volt a madárcsicsergésnek, és a szférák zenéjének valami ötlet jellegű mivolta, ez viszont nekem totál nem jött le. A szépen megkomponált szimfónikus betét után szinte már azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén és a 12. percben kialakuló Jazz szimbólum elviszi az egész nótát egy olyan irányba, ami nem késztet az egész 22 perc örökös bannolására, de sajnos a kliségyár nem állt le, és a tovább hömpölygő, bennem akaratlan idegrángásokban végződő ctrl+c ctrl+v-vel összemaszkolt zenei patchwork felvonultatta a DT legátlagosabb, vagy ez alatti pillanatait. Bleff....
A hangulat annyira a tető foka alatti, sőt, pince alatti szintre süllyedt bennem, hogy komolyan sajnálom a teljes lemezre elköltött pénzemet.
A produkciót nem menti meg Mike Mangini amúgy briliáns dobjátéka. A zenébe jó szolgaként belesimulva hozza a kötelező progresszív faktort, hiba nélkül. Érződik a játékán, hogy szabadkezet kapott a teljes mű megalkotásához.
James Labrie is hozza a kötelezőt. Bár az is tény, hogy évek óta nem hallottam tőle kimagaslót.
John Petrucci a maga nemében egy gitár-virtuóz. Úgy teker, hogy egy nótájából mások három lemezt is össze tudnának rakni. Talán Pont innen ered az egyik fő baja a DT-nek. Annak idején őrültségnek tűnt egy Mike Portnoy által belengetett rövidebb szünet, de az előző és ezen albumok hallgatása alatt kétség nem fér hozzá, kifogytak mestereink az ihletből, és csak önismétlésre képesek sok esetben.
Jordan Rudess fantasztikus tehetségéhez kétség sem fér. Ám kísérleti jellegű hangzásvilága erősen megkérdőjelezi bennem a hallgathatóság felső értékét. A korábbi sorlemezeket nézve számomra Kevin Moore játéka hozta azt a változatosságot, ami képes volt kiegészíteni Petrucci riffelgetős, erőteljesen ritmusközpontú játékát. A hangszínei pedig az Awake albumban lettek a leginkább eltalálva (Pedig a zenekarból később kivált Kevin, itt is már erősen feszegette a határokat).
Ami nálam mindent visz:
2: The Enemy Inside
3: The Looking Glass
6: Behind the Veil
Elnézhető kis botlások:
5: The Bigger Picture
7: Surrender to Reason
8: Along for the Ride
Ja, ja. Ahha. Ja:
4: Enigma Machine
9: Illumination Theory (12:20-tól azt hittem. De nem.)
Inkább öntsenek forró ólmot a fülembe:
1: False Awakening Suite
